Vavyan Fable-t sokáig az egyik kedvenc irómként tartottam számon. Akkoriban kezdett irni, mikor én olvasni. Üditő stilus, pergő cselekmény és egy csipetnyi (némely regényében maroknyi) humor. Sajnos a népszerűség rá sem volt jó hatással, kezdeti regényeinek jól tálalt aktualitásait lassanként átvette a már-már Szomszédok szintű népnevelés. A Jégtánc legjobb irói korszakának remeke, mikor már kiforrott iró, de még nem szállta meg a küldetéstudat.
A regény hősnője Jade, aki az otthoni terror (hegedű órák! balett!) elől menekülve előbb az utcán, majd a javitóintézetben köt ki, ahonnan útja egyenesen vezet az alvilág berkeibe. Életútját Tilton, az elagott bárzenész és immáron pótapa próbálja bonsai faként nyesegetni, és mi tagadás a felrajzolt Sárkánytej egy olyan kocsma, ahova magam is szivesen beülnék. Ármány és szerelem, a Fable-től megszokott egyedi karakterek valóságos karneválja, Jade aranyköpéseivel központozva. Nem váltja meg a világot, de szórakoztat. És nem is akar ennél többet. Talán épp ezért teszi kiválóan.
No comments:
Post a Comment