Heinrich Heine - Loreley

A költészettel való ismerkedés kezdetén (értsd: körülbelül 9 évesen...) két vers volt rám nagy hatással: Petőfi Sándor Itt van az Ősz, itt van újra... cimű munkája és a Loreley. Előbbi nem állta ki az idő próbáját, utóbbit ma is hátborzongatóan szépnek találom.

Ich weiß nicht, was soll es bedeuten, Daß ich so traurig bin;  Ein Märchen aus alten Zeiten,  Das kommt mir nicht aus dem Sinn. Die Luft ist kühl und es dunkelt, Und ruhig fließt der Rhein; Der Gipfel des Berges funkelt Im Abendsonnenschein. Die schönste Jungfrau sitzet Dort oben wunderbar, Ihr goldnes Geschmeide blitzet, Sie kämmt ihr goldnes Haar. Sie kämmt es mit goldnem Kamme, Und singt ein Lied dabey; Das hat eine wundersame, Gewaltige Melodey. Den Schiffer, im kleinen Schiffe, Ergreift es mit wildem Weh; Er schaut nicht die Felsenriffe, Er schaut nur hinauf in die Höh'. Ich glaube, die Wellen verschlingen Am Ende Schiffer und Kahn; Und das hat mit ihrem Singen Die Loreley getan.

Nem értem, a dal mit idéz föl, s hogy oly bús mért vagyok: egy régi, régi regétől nem szabadulhatok. Már hűvös az este; a Rajna nyugodtan folydogál;   hegycsúcs sugarasra gyúlt alkonypírban áll. Ott fenn ül – ékszere csillog – a leggyönyörűbb leány; aranyhaja messzire villog aranyfésűje nyomán. Aranyban aranylik a fésű,  s közben a lány dalol; hatalmas zengedezésű varázs kél ajkairól. A hajósnak a kis ladikban szive fáj, majd meghasad; nem le, hol a zátony, a szirt van – fel néz, fel a csúcsra csak! Végűl ladikot s ladikost a mélységbe sodorja az ár… S hogy ez így lett, ő okozta dalával, a Loreley. Szabó Lőrinc forditása