Szabó Lőrinc - Tücsökzene

Ha arra a furcsa kerdesre kellene valaszolnom, hogy mi a kedvenc verseskotetem (nagyon ritkan olvasok verseket), akkor ezt neveznem meg. A Tucsokzene egy kicsit meditalas az eletrol, es egy kicsit Szabo Lorinc oneletrajza.
Nagyjabol kronologiai sorrendben, naiv, felenk es csodalkozo gyermekkoratol kezdve meseli el az eletet, aprobb kepeket es nagyobb ivu eleterzeseket kiragadva, rezignalt, kiabrandult kozepkoru eveiig. A lapok szinte porgetik magukat, a verses forma es a rimek keltette dallam lenditik elore az olvasot, a szoveg oszinte (neha fajdalmasan az), szemelyes es kozvetlen. Egy - az atlagnal melyebb es kisse szemelytelenebb - verset emelnek ki itt

Az árny keze 

,,Maradj velem, mert beesteledett!" 

Bibliát hallgat a gyülekezet. 

Alkony izzik a templom ablakán. 

Hitetlen vagyok, vergődő magány. 

,,Maradj velem, mert beesteledett!" 

- Ha így idegen, vedd emberinek, 

súgja egy hang, s ahogy látó szemem 

elmereng a régi jeleneten, 

az emmausin és felejtem magam, 

a sugár-hídon némán besuhan 

egy örök Árny: lehetne Buddha is, 

de itt másképpen hívják, és tövis

koronázza: én teremtem csupán,

 mégis mint testvérére néz reám, 

mint gyermekére, látja, tudja, hogy 

szívem szakad, oly egyedűl vagyok, 

s kell a hit, a közösség, szeretet. 

S kezét nyujtja. Mert beesteledett.