Jason Aaron, Adam Kubert: Astonishing Spider-Man & Wolverine

Amikor a Marvel 2009-ben Jason Aaron kezebe helyezte a Wolverine sorozatot,  Aaron a relativ ismeretlensegbol ustokosszeruen tort fel, az emberkent, aki arra szuletett, hogy Wolverine-t irja. Nem sokat kellett ra varni, hogy kideruljon, ez a dicseret nem volt fair vele szemben, mert barmilyen karakterrel pontosan ugyanilyen erzest kelti az olvasoban. A fentiek alapjan nem meglepo, hogy az Astonishing Spider-Man & Wolverine minisorozat legfokeppen egy brillirozo jatek ket osszeferhetetlen karakterrel. A sztori egy a negyedik dimenzio hatarait is attoro utazas teren, idon es alternativ dimenziokon keresztul egy intergalaktikus valosagshow kereteben.
Mufajaban egyszerre drama, sci-fi es parodia, amelyben a Aaron olyan konnyeden es erofeszites nelkul ragadja meg a ket foszereplo lenyeget - Peter humorat, szivet es idealizmusat eppolyan tokeletesen, mint a Logan mogorva stilusa mogotti melyseget, empatiat es onsorsronto makacssagot -, hogy az mar szinte mellekesnek tunik. A tortenet kepregenyhez meltoan szabad es kusza, egyreszt lehetoseget teremtve arra, hogy hoseinket korlatok nelkul dobja a legkulonbozobb helyzetekbe, masreszt...hat, tul kusza. Vannak oldalak, amiket nem lehet anelkul olvasni, hogy szeles vigyor terulne szet az olvaso arcan, es egysorosok, amik igazan sziven utnek. Amikor Logan, kezeben egy pisztolyba bortonzott Fonix-erovel, felsetal a Szabadsag-szobor tetejere, hogy szembenezzen az elo bolygova atlenyegult Dr Doom-mal, es halala elott egy par mondatban reflektal az atelt szazegynehany evre - a bombasztikus okorseg ellenere is csendes, megrendito kepsor. Ezek kedveert ujra es ujra megeri elovenni az ujsagot, de ezek a pillanatkepek sosem allnak ossze igazan koherens egessze. Karakterformalo evek telnek el a hat reszben, de a befejezes megsem hagy ketseget affelol, mennyire kovetkezmenyek nelkuli mindez. Mint Jason Aaron-nal szinte mindig, az egesz most is kevesebb, mint a reszek osszege.