Mindig is szerettem a keretes szerkezeteket ... Ajánlottam a Takeshi Kovacs sorozat első darabját, és jó szivvel ajánlom az (valószinűleg) utolsót is. Kiváló könvy. A regény során mély betekintést nyerünk Kovacs szülőbolygójának társadalmába. ami már önmagában is kész fönyeremény. Vegyük észre, ahol jakuzák marakodnak kelet-európaiakkal, és az aprócska szigetek százaiból álló földrajzi egységet neves egyszerűséggel csak Eltévedtem-nek hivják, az rossz hely nem lehet. De az. És Takeshi barátunk sem éppen a jobbá tételén munkálkodik. Más dolga van. Nemesebbnek nem mondanám, de kézzelfoghatóbb a bosszú. A kiugrott Envoy, aki anno hivatalból (oppardon, a Protektorátus védelmében) mészárolt vagy egy tucatnyi bolygón, ezúttal - életében talán először - saját motivációból tesz ugyanigy. A regény talán legfelkavaróbb része, mikor elárulja egy régi barátnak, mit is tesz. A hideg szenvtelenség, ahogy beszámol az okokról, a következményekről, az egész egyszemélyes bosszúhadjárat kilátástalanságáról ... mintha csak tényszerű jelentést tenne egy felettesének. Aztán ahogy lenni szokott, homokszem kerül a gépezetbe, és Takeshi-t újra beszippantja az örvény, ahol minden tapasztalata ellenére ő is legalább annyira a Sors játékszere, mint ahogy az átlagemberek az övéi.
"I said go." Drifting into it now, into the gathering fury like an abandoned skiff on the edge of a maelstrom. "You don't want to play this screen."
